Nem szoktam rendőrségi hírekkel foglalkozni, de a napokban a média tele van a mérnök család tragédiájának részleteivel.Bennem az eset kapcsán több kérdés is felvetődött:
1.Már a vancouveri sportoló halálánál felvetődött, hogy etikus dolog e közvetíteni?Kérdéses,hogy a család tragédiájának részleteit, illetve képeket a gyilkos eszközökről, a család nevét, illetve a családról készült fotókat leközölni etikus dolog e?Pláne úgy,hogy feltehetően a tragédia hátterét még nem tárták fel, már röpködnek a sajtóban a félinformációk: nem voltak előjelek, bár hipochonder volt, kezelés alatt állt, depressziós volt, stb.Aztán kiderült, hogy párszor járt egy pszichológusnál, aki 1 hónapja még nem tartotta annyira súlyosnak az állapotát, persze a pszichológus nevét nem közlik le, mivel ő még él, neki jogában van visszatartani ezt az információt, a halottaknak már erre sincs lehetőségük...
2.És persze fórumokon olvasni, hogy milyen állat az ilyen, meg mindenkinek hirtelen van egy depressziós ismerőse, aki talán még öngyilkos is lett...
Bennem inkább az vetődött fel, hogy mit érezhet egy lelkleg instabil ember a hírek hallatán?Esetleg megijed, hogy te jó ég, rám is ez a sors vár?Vagy látva a társadalmi reakciókat inkább próbálja titokban tartani a problémáit és nem fordul orvoshoz (pedig estleg már rászánta magát)?És ezáltal a problémái tovább súlyosbodnak?
Egyáltalán a horrorisztikus részletek megosztása helyett nem a "tanulságokat" kellene megosztani?Név és egyéb részletek nélkül, talán orvosok nyilatkozhatnának a témában, hogy mégis mi vezethetett idáig, mik lehettek az intő jelek .
Egyedül a TV1 reggeli adásában beszélgettek el a hét eleji családi tragédia kapcsán 1 pszichiáterrel, aki kiemelte egyrészt, hogy az utóbbi években drasztikusan lecsökkent a pszichiátriai ellátás színvonala hazánkban, illetve, hogy a betegek főként önmagukra veszélyesek, igen kis számban veszélyeztetik környzetüket.
Sajnos a mentális betegségeket nagy ellenérzés övezi, melyet egyrészt a tudatlanság másrészt a mindenki segítsen magán ahogy tud, mit tud segíteni egy pszichológus/pszichiáter? szemlélet szül.És a médiában tálalt horrorisztikus esetek és félinformációk rontanak a helyzeten.Mert milyen jól hangzik, a bárkiből lehet gyilkos, meg hipochonder volt, meg depressziós, esetleg skizofrén is...Mi a hipochondria?Mi a depresszió?Mi a skizofrénia?Mik a tünetek?Mikor kell orvoshoz fordulni?És hol vannak a "sikersztorik", az a sok ember, aki normális életet élhet orvosi segítséggel?Miért kell szégyellni, ha valakinek pszichiátriai problémája van?A fizikai betegségekre kampányokkal hívják fel a figyelmet, a lelki betegségeknél miért nem folytatnak felvilágosító kampányokat?Egyáltalán mindenkinél előfordul, hogy padlóra kerül, nem?Csak mindenki másképp viseli, másképp kel fel, van akinek segítség kell…
Személyes tapasztalatom egy skizoid beteggel volt, 1 évig volt a szobatársam és azt kell mondjam, hogy az összeomlása előtt komoly előjelek voltak: pl. folyamatosan cserélődött a baráti köre (általában ő sértődőtt meg az ismerőseire-engem a kezdetektől utált, nem tudom mi lehetett az oka.Minden esetre a kávé momentum érdekes volt:100 g nescafémat úgy 2 nap alatt elfogyasztotta, akkor szóltam neki, hogy mi lenne ha a barátaival együtt csökkentenék az én kávém fogyasztását, mire valami olyasmit mormolt, hogy nem ő issza.Aztán az összeomlása előtt, azt mondta, hogy a kávéval akarom én őt megmérgezni.Azt hiszem ezt hívják üldözési mániának...), nagyon szétszórt volt (este jutott eszébe, hogy valakivel délutánra beszélt meg találkozót, a szoba folyamatosan rendetlen volt) és az utolsó hetekben nem tudott aludni.Végül felöltözni sem tudott, zuhanyozni sem, azt ismételgette, hogy valamit átrendeztek benne.A pszichiátrián napokig altatták, aztán gyógyszeres kezeléssel helyrehozták és folytathatta tanulmányait.Minden esetre az kiderült,hogy ez a probléma kamaszkorában kezdődött, kezelték is, de más iskolába, más városba került, elmaradtak a gyógyszerek, a kezelés, és sajnos a rendezetlen családi háttere miatt, ez a szüleit sem érdekelte...A kollégiumokban pedig jó esetben kérnek fizikai orvosi vizsgálatokat, de mentálisakat egyáltalán nem!Szerencsére az illető nem volt agresszív, de az orvosnak is az volt a véleménye,hogy nem szabadott volna eddig fajulni hagyni az állapotát, mert így jóval hosszabb kezelésre van szükség.Persze ki vigyen el egy felnőttkorú személyt az orvoshoz???Illetve ki kezelte az illetőt korábban és miért nem foglalkozott vele, hogy hova tűnt a kezelésre szoruló beteg?
Életem folyamán sok hipochonderrel találkoztam,tágabb családban pl. egy idős néni meg volt győződve róla, hogy gyomorrákos, aztán 1 vagy 2 év múlva kiderült, hogy tényleg az.Utólag nehéz megmondani, hogy előre megérezte a betegségét, vagy "önhipnózissal" idézte azt elő...Szóval a hipochondriának valóban megvan az a veszélye, hogy kialakul a beképzelt betegség, de ez is elsősorban a hipochonderre és nem a környezetére veszélyes...
És talán itt van az első lépés: a mentális problémás betegeket el kellene fogadni a társadalomnak és abba kellene hagyni a filmek, média stb. által keltett rémisztő baltás gyilkos kép sugalmazását.Emlékszem, gyerekkoromban valami erdőbe vitték az osztályt, ahol egy kúriában pszichiátriai betegeket ápoltak.Páran elcsellengtünk az osztályból és a kúria környékén láttunk betegeket.Meg voltunk rettenve, és a baltás őrjöngő gyilkosokat emlegetve rohantunk vissza az osztályhoz.Ma már szégyenlem magam, a szobatársam esete meggyőzött arról, hogy elsősorban nem másokra, hanem magukra jelentenek veszélyt.Rossz volt látni, hogy a szobatársam életminőségét mennyiben rontotta a betegsége, ami gyógyszeres kezeléssel simán kordában tartható, mégsem mert elmenni szakorvoshoz, mert valószínűleg félt a környezete előítéletétől illetve talán nem érezte, hogy a szétszórtság a betegségének a tünete...
Ráadásul több egészséges követ el bűncselekményeket nyereségvágyból vagy egyszerű kegyetlenségből, aki tudatában is van a tettének, de hiányzik az erkölcsi alapja a jó és rossz megítéléséhez, csak enyhébb büntetés érdekében beszámíthatatlannak állítják be...
