A héten valamelyik reggeli mokkában a gyermekek rettegéséről, félelmeiről szóló kiállítás volt a téma, a meghívott vendég egy ombudsman volt (sajnos nem a gyerekek ombudsmanja mert ilyen nincs,de kéne). A kiállított műveket gyermekkönyv illusztrálók készítették, az egyik képen totyogó pici olvas (?!), fölötte felnőtt nő lába látható térdig, a kép hátterében feliratok : nem érek rá, hagyjál békén. Másik képen guggoló gyermek szorongó arckifejezéssel öleli a maciját. Nem tudom kiknek szól a kiállítás: a felnőtteknek (háááát ha eddig nem tudták mitől szorong a saját gyermekük a kiállításon jó kis tippeket kaphatnak) vagy a gyerekeknek (ha eddig nem szorongtak most majd fognak ezektől a képektől!).
A stúdióbeli interjú viszont felülmúlta a képeket is, valahogy így zajlott:
riporter: Minden gyermek fél?
ombudsman: Igen. Perszer vannak családok ahol a gyermekek kevésbé félnek.Valamennyien elhagyatottnak érezzük magunkat felnőtt korunkban is.
riporter: Hát 2 gyermekem van, a 2 és fél éves külön szobában alszik. Néha sírva riad éjszakánként, ilyenkor rohanunk megnyugtatni.
ombudsman: Igen, a TVben mutatják a középiskolában lövöldöző gyermekeket, attól félnek a gyerekek.
riporter: A kislányom nem néz ilyeneket a TVben.
ombudsman: A mi időnkben mástól fétünk. A feleségem több rokona nem végezhetett egyetemet a származása miatt. A demokráciában persze ma a gyerekek ezt el sem tudják képzelni.
Az interjú vége tetszett a legjobban:
ombudsman: Szeretnénk gyermekrajzokból is kiállítást szervezni, a téma a fajgyűlölet, stb. lenne.(Jó hogy nem : hogyan népszerűsítsük a fajgyűlöletet? Lehet eddig a gyerek azt sem tudta mi az.)
De így a műsor után már legalább tudom hogy a féléves kis manóm azért sír mert elhagyatottnak érzi magát nem mert éhes vagy fáj valamije. Sőt lehet már most középiskolai lövöldözőkről álmodik...
