Előre bocsátom én is szoktam panaszkodni, nem is keveset, de folyamatosan igyekszem javítani a dolgon.Jó gyakorlat például, hogy naponta írjunk össze 10 pozitív dolgot ami aznap történt. Vagy néha emlékeztetem magam hogy sok emberhez képest nagyon is szerencsésnek mondhatom magam. Vagy csak egyszerűen az életem pozitívumaira koncentrálok és a felmerülő 'nehézségeket' igyekszem megoldani, ahelyett hogy sokat rágódnék rajtuk.
Lehet emiatt ütközök folyton olyan emberekbe akik folyamatosan panaszkodnak.
Panaszkodni jól esik, egyrészt együttérzést vált ki, másrészt kényelmes állapot, egyszerűbb panaszkodni mint megoldani a helyzetet, harmadrészt sosem a panaszkodó a hibás,a felelős, mindig más tehet a panaszkodó helyzetéről.
Persze a panaszkodás enyhítő hatású lehet, kiadható vele a gőz, főleg olyan esetben amikor a panasz eredete ellen nem lehet tenni (pl. áremelkedés, magasabb adók, rossz idő), vagy valamilyen változtatásra sarkallhat (főleg akkor ha az akinek panaszkodnak felvázol valamilyen megoldást amin a panaszkodó elgondolkodik és esetleg cselekszik is panaszának okát megszüntetendő). És persze ha valaki sosem panaszkodik, esetleg mindig elégedett vagy mert elnyomja magában a gondjait, az sem feltétlen jó,mert kell egy kis elégedetlenség a fejlődéshez mint hajtóerő, illetve a visszafojtott dolgok előbb utóbb felszínre törnek.
De ha valaki folyton panaszkodik és semmit sem akar tenni a panasz okának megszüntetésére, ott szerintem baj van.
Vagy együttérzést vár, és ha ezzel akarja kiváltani folyamatosan akkor gond van az emberi kapcsolataival.
Vagy áldozat szeret lenni, szinte kéjesen érzi magát az 'én milyen szerencsétlen vagyok nekem semmi sem sikerül ' folytonos ismételgetésével, rosszabb esetben ezzel zsarolja is környezetét. Ismertem pár ilyen embert akik ha embertársaik nem elvárásaiknak megfelelően cselekedtek, akkor rögtön sírásban törtek ki és elkezdtek panaszkodni arról hogy milyen nyomorult az életük.A fura az, hogy sokan megsajnálták őket és furán néztek rám amikor azt mondtam hogy nem kell sajnálni az illetőket, ők maguk juttottak idáig, felelősek a sorsukért, ha nem változtatnak rajta akkor viseljék szépen csendben.
Ráadásul mindenkinek van az életében pozitívum, csak sokan kizárólag a negatívumokat veszik észre a saját életükben, a másokéban bezzeg csak a pozitívumokat. Ezek azok az emberek akik előszeretettel kezdik úgy a mondatot: Neked olyan jó, hogy .....Nem is tudod elképzelni hogy nekem mennyire rossz ezzel szemben. Az persze már nem érdeklik őket hogy a másik az elért pozitívumokért mennyit tett.
És persze van az örök elégedetlen típus: mindig akar valamit. Egy ismerősöm folyton vásárolni akart, hiába vette meg magának amire áhítozott, nem is tudott neki örülni mert már jött a következő óhaj és utána a panaszáradat, ő ezt nem tudja megvenni, ahhoz még mennyit kell gyűjtenie...A legszebb az volt, amikor közölte velem hogy neki meg kell néznie a boltban az élelmiszerek árát, én hogy csinálom, hogy hó végén is van még pénzem?Nem mertem felvilágosítani, hogy ő éttermekbe jár meg műszaki és lakberendezési cikkek garmadáját veszi meg a lakásába, míg én albérletben laktam és sem éttermekre, sem drágább árucikkekre nem költöttem, így természetesen jobban kijöttem a nála alacsonyabb béremből.
A panaszkodás másik 'ártalma' hogy sokat árthat a panaszkodó környezetének is. Több nőismerősöm panaszkodik a gyerekeire: beteg a gyerek, milyen nehéz és fáradságos dolog a gondjukat viselni, a nagyobb gyerekek milyen kibírhatatlanok, kezelhetetlenek.Csak kérdés hogy a gyerek mit szól mindehhez? Úgy kell felnőnie, hogy éreztetik vele, hogy állandó nyűg, kolonc 'szegény anyja' nyakán...Nem csoda hogyha még 'kezelhetetlenebb' lesz, ráadásul emiatt komoly hátránnyal kell indulnia az életben: bár a szülei 'koloncnak' tartják, neki mégis fel kell építenie a saját önbecsülését (szerencsésebb gyerekeket a szüleik becsülnek és így kialakítják a gyermek belső lelki harmóniájának alapját, az egészséges önbecsülést), amely vagy sikerül vagy nem. Ha nem és értéktelen embernek érzik magukat felnőtt korukban is, akkor ez nagyban rontja a boldog élet elérésének lehetőségét számukra.Ráadásul a kedves panaszkodó szülők akarták a gyermeket.
Nem tudom mit válaszoljak a folyamatos panaszáradatra, tudom együttérzést várnak tőlem a folytonosan panaszkodók, de arra nem vagyok képes, általában próbálok az általam jónak tartott megoldásra rávilágítani vagy az élet pozitívumaira felhívni a figyelmet, de a rutinos panaszkodók ezt teljesen figyelmen kívül hagyják.Nem tudom lenne e értelme rávilágítani, hogy aki csak a negatívumokra koncentrál, annak a Bahamákon sem lenne jó feltehetően, erre max. megsértődnének és nem szeretek embereket megsérteni. Általában kerülni szoktam a panaszkodókat, próbálok megszakítani velük minden kapcsolatot vagy minimális udvariassági szintre csökkenteni.
Na most jól kipanaszkodtam magam:)))))de mentségemre legyen mondva hogy bármennyire próbálkozom eddig még nem találtam meg az ideális megoldást (a kapcsolat megszakítása nem feltétlen az)...
